Örökség:
hatalmas üres szoba,
fekete klaviatúra,
fehér zongora.
Soha nem tanult zenélni,
ezt nem örökölte.
Többször leült mellé.
Lassan, szépen
felnyitotta, simogatta.
Ilyenkor hallotta újra és újra
a nagypapa dallamát.
Mindennapos vendég lett.
Egyedül jött, egyedül távozott.
Alig történt itt valami,
kívülről nézve.
Őbenne csodák várakoztak…
Otthon csak ‘kottákat kereső’ lett.
Így becézte a család.
Talált is néha,
csak takarónak használta…
Hiába nézte, nézte
mindig elalélt közbe.
Semmitmondó volt neki,
bánta, bántotta,
hogy miért nem járt el
a zeneiskolába.
Elcsatangolt helyette ide-oda.
Mióta meghalt a nagypapa,
rémálmok gyötörték éjszaka:
„Nem haltam meg, miért temettél el?”
A hang, a kép mindig ugyanaz.
Felébredt, szíve belül zakatolt,
teste mozdulatlan,
fájdalmasan hevert az ágyban.
Elhatározta, hogy legközelebb
beszélget majd vele…
ez nem történhetett meg.
Újabb üzenet érkezett:
‘Játssz, csak játssz a zongorán!’
Munka után hazament, lefeküdt.
Miért kaphatta ezt az üzenetet…
töprengett, válaszra várva.
Felült ,közel emelte arcához
a kotta lapjait.
Heves szívdobogás,
arcán verejték.
Indulni kell…
A lakás ajtaja tárva,
a szoba már várta.
Nyitott ablakokban a csillagok
súgták tán a holnapot.
A hold bevilágított mindent.
A szív nem zakatolt,
átadta magát az Életnek.
Becsukta szemeit.
Simogatta az érzés, amit most kapott.
Leült a zongorához, kezei elindultak
és felcsendült a gyönyörű dallam.
Pár nap múlva kinyitotta szemét.
Üresség nem volt sehol.
Ültek körötte,
sokan,
a szépek.
Könyörgőn néztek,
csend volt, néma csend.
Érezte, folytatni kell…
Behunyta szemét, felemelte kezét.
… és játszott, csak játszott a zongorán…

MoMo
2009. március 03.

‘Isten rajtad: végtelen könny,
Isten benned: végtelen mosoly.’
Weöres Sándor