Tél van, nagyon zord, kemény és hideg. Megfagyott a puskapor a levegőben, megfagytak a szívek. Talán ezért tűnt mindenki olyan keménynek. Másképp ezt nem lehetett túlélni …
ez még ma is kérdés bennem.
A négy gyermek útra készen, a szülők becsomagoltak talán mindent. Meleg ruha, hideg élelem. Egy-egy kedvenc játékot is magukkal vihettek a nagy útra.
Sírni nem szabad, most nem. Jobb lesz nekik a távolba, nem maradhatnak itt a háborúban. Messzebb sincs béke, mégis ott nagyobb biztonságban lesznek.
A nagyszülőkhöz, Visegrádra viszi őket a lovas kocsi. Nagymaroson sikeresen átkelnek a Dunán. A nagy találkozás, öröm könnyek , a fájdalom beleolvad a mosolyokba, talán…
Kicsi, meleg házban esténként gyertyafénynél melegednek. Hiányzik a papa,a mama.
Kicsik még, de tudják, hogy nagyon várják őket odahaza. Nem tudni mennyi ideig maradnak messze, de a nagymami mindent kitalál, hogy kis időre feledtesse az otthon történteket.
Puha meleg takaró. Reggelire kakaó. Aranyszélű bögrébe. Főtt krumpli estére.
Eltelt, ki tudja mennyi idő. Üzenetek jöttek-mentek, aztán egy reggel a papa üzent, hogy másnap a gyerekek induljanak haza, a szomszéd parton várják őket. Csend van itthon és „béke”. Most már itthon sem lesznek veszélyben.
A kislányok örülnek. Mind a négyen lányok, gondolhatjátok….
Este összecsomagolnak, nyugovóra térnek. A nagymama rosszul alszik, hosszúnak tűnik az éjszaka.
Reggel felébred, felül az ágyába és mondja: „ Ne engedjük őket haza, olyan rosszat álmodtam.” … de várják őket. Hiába a könyörgés, a papa hajthatatlan.
Reggeliznek a gyerekek, ragyog bennük a vágyakozás, hogy nemsokára otthon lehetnek .
Még egy utolsó ölelés, csók, kereszt a homlokra. Mindig így engedték őket útra.
„A jó Isten kísérjen utatokon!” – és csak jöttek a könnyek, jöttek… A nagymama szomorú volt, bement a szobájába, imádkozni kezdett…
A nagypapa kíséri a gyerekeket a közeli partra. A Duna most nincs teljesen befagyva, nem lesz gond az átkeléssel. Beülnek a csónakba. Integetés oda-vissza. A gyerekek vidámak, hisz még gyerekek. … és most boldogok is, mehetnek haza.
A nagypapa áll a parton, szemével követi az utazást, jó minden rendben.
Egyszer csak látja, hogy a csónak felborul, a gyerekek kiesnek és nem is látja már őket. Összecsapja két kezét, uralkodik magán, de belül őrjöng és fáj… a parton orosz katonák is látják ezt , azonnal a csónakba és máris mennek.
A gyerekek feje néha felbukkan. „Örvények! Örvények!” kiabálnak a parton.
A parton óráknak tűnik minden , pedig pillanatok, percek teltek csak el.
A gyerekek újra a csónakba. Mind a négyen. A parton zokogás. Kiviszik a gyerekeket.
Egy katona odaveszett. …
A gyerekeket a katonák, a jó Isten, a vastag irhabunda és még mi minden mentette meg…
A nagypapa a parton megőszült ez idő alatt. Szó szerint kifehéredett a haja.
Csendben, nagyon csendben mentek vissza a házba.
A nagymama nem szólt semmit, meglátta őket és hozta a meleg vizet.
Lemosdatták őket, forró teát és meleg ágyat kaptak. A gyerekek most megszeppenve hallgattak. Ki tudja, hogy mi történt a kis lelkükben, ahányan voltak annyiféleképpen élték meg ezt a napot.
A gyerekek azóta felnőttek lettek és immár 64 éve minden évben eljárnak ezen a napon Istentiszteletre.

MoMo
2009.február 27.

1945.02.27. , igen ezen a napon történt. Amikor anyukám újra és újra elmeséli ezt a történetet… még mindig érzem benne azt a fájdalmat, amit kilencévesen átélhetett….