Fölébredt egy meg nem írott dal.
Hang nélküli hangon megszólal.
Fölkapom rá én is a fejem,
sebességet vált rá a szívem.

Halkan járok lépteim fölött,
a semmit érzem tíz ujjam között,
hallgatom, mi sosem hallható,
s többet mond, mint egymillió szó.

Furcsa zaj a csend,
furcsa hang a csend,
furcsa dal a csend.

Megérint a csend, mint jóbarát,
szomjazom a képzelet-szavát,
éhes vagyok, bontja asztalát,
s a holnapot, mint almát nyújtja át.

Élj meg mindent…

Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket.
Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél,
azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt.

Könnyű, s mégis milyen nehéz? Hétfőn nehezebb?
A kisgyermek még szívből tud kacagni, ám felnőttként már sokszor érezzük úgy, hogy nincs okunk nevetni.
A mosoly az egyetlen olyan kommunikációs eszköz, amely minden kulturális szakadékot áthidal. Tapasztaltad-e már, hogy pillanatok alatt tovaszáll a félelmed, a rosszkedved, ha őszinte mosolyt kapsz valakitől? Mosolyogj, és a világ visszamosolyog Rád.
Most! … ezt még gyakorolni kell:)

” .. talán nincs tökéletes nap, talán nincs tökéletes óra, de van tökéletes pillanat … ”

„A jó ember olyan, mint a napraforgó… Kellő távolsággal ugyan, de mindig a fényt követi… ”

„Vár állott, most kőhalom… ”
(Kölcsey Ferenc)

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

„Belső csended hangja olyan szent hang, amit még külső zaj közepette is meghallhatsz.” (Alejandro Jodorowsky)

Robin Wright, Dylan Penn és Sean Penn
– Michael Tighe fotográfiája