Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.

http://www.tudasfaja.com/tulelni-az-erzelmi-analfabetak-vilagaban/

„Ha azon gondolkodsz, merre kellene menned, soha nem jutsz sehová. Csak az út hoz tapasztalást, legyen az bármilyen is. Ez az, ami tanít, ami csiszol. Csak a saját tapasztalásod az, ami előre visz. Ezer útikönyv nem ér fel egyetlen lépéssel. Menj! Még, ha félsz is, csak MENJ!” (zen)

https://www.youtube.com/watch?v=4k_36NrrOMg

„Amikor elakadunk, a lélektani munkán kívül két tényező lehet segítségünkre. Az egyik az erkölcsi tartás, a másik az eleven spiritualitás. Például van valaki, aki nem tud biztonságosan kötődni – Magyarországon minden második felnőtt ilyen. Belép egy társkapcsolatba, de ha akarna, se tudna stabilan kötődni a másikhoz, mert sebzett – tehát könnyebben kibillenthető, elragadható, elcsábítható. Főleg, ha hiányérzete támad, ilyenkor ugyanis nem azt ismeri fel, hogy amit kap, azért kevés neki, mert nem kötődik eléggé a másikhoz, hanem azt, hogy a társa nem ad neki eleget.

Mi az, ami ilyenkor segíthet? Az erkölcsi tartás. Ám az a tapasztalatom, hogy sokak életében ez a megközelítés csak egy ideig számottevő, majd a nehézségek állandósulása miatt átlépnek rajta. Az erkölcsi igényességünk tartást ad, és mutatja a helyes irányt, de nem gyógyít be minden sebet. Ezért vannak sokan, akik kiábrándulnak belőle, mert a morális elkötelezettségüktől várnak olyan gyümölcsöket, amelyeket az nem teremhet meg. Például, hogy a kitartásukból, hűségükből elégedettség, boldogság teremjen. Az elköteleződés ugyanis a boldogságnak csak az egyik föltétele, és nem pótolhat más összetevőket.

A másik, segítséget adó tényező a spiritualitás. Ráébredhetünk, hogy senkit se szeretnek úgy, ahogy arra szüksége volna. Ha ezt el tudjuk fogadni, az segít bennünket abban, hogy a társunkkal együtt tudjunk élni. Különben repülhetünk, mint a méhecske, egyik virágról a másikra, hogy valaki éppen úgy szeressen minket, ahogy arra vágyunk. E helyett rádöbbenhetünk, hogy az élet senkinek sem ad meg mindent. A spiritualitásunk tehát gyakran nem megold, hanem élhetővé, értelmessé tesz nehéz élethelyzeteket. Segítségünkre van, hogy egy problémát meghaladjunk, kinőjünk.”

„Amikor imádkozunk, Isten a szívünket nézi, nem a szövegeinket.” (Anthony de Mello)